A fehér város csöndjében megismert nyomozó a regénytrilógia második részében, még éppen hogy csak gyógyulófélben van az ellene elkövetett gyilkossági kísérlet során szerzett sérüléseiből, amikor újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: nemcsak a Baszkföld és Kantábria szakrális helyein a kelta eredetű vízáldozatok mintájára öldöklő tettest kell elfognia, de a saját és barátaival közös múltjával is számot kell vetnie.
A gyilkos áldozatai ráadásul egytől egyig leendő szülők, Díaz de Salvatierra főhadnagy pedig kisbabát vár, ám nem egyértelmű, hogy kitől van a gyerek. Ha Kraken az apa, annak további szörnyű következményei lehetnek: ő is a gyilkos listájára kerülhet. De hogy miért, az kiderül a regényből.
Az első részről írt bejegyzésem: A fehér város csöndje
Először a negatívak, amire a bejegyzés végén spoileresen kis kitérek:
Az első rész nagyon magasra tette a megugrandó lécet, és sajnos nem is sikerült megugrani. Remegett az a léc, alulról, éppen hogy csak érintette. Ayala/Kraken, a nyomozó több ponton is az idegeimen táncolt, az elejétől kezdve. A korábbi kötetben megismert profi profilalkotóból egy béna kezdő lett. Persze, ez lehet betudható bizonyos dolgoknak (a személyes érintettség az ügyben), de engem idegesített, hogy egyértelmű dolgokat nem vett, vagy talán inkább nem akart észrevenni.
A legjobban az hozott ki a sodromból, ahogy a családon belüli erőszak kérdésköréhez állt hozzá: egy esetet elmesélt neki három ember ugyanúgy, miután felkereste a gyanúsítottat - aki értelemszerűen védte magát -, rögtön igazat adott az ő magyarázatának, onnan kezdve tényként kezelte, hogy a vádlottnak van igaza, miközben ezt semmi nem támasztotta alá.
Az írónő is lehetett volna bátrabb, a végén én más döntést hoztam volna a helyében. Elég tündérmeseszerű befejezése lett amiatt, hogy nem volt elég bevállalós.
Először a negatívak, amire a bejegyzés végén spoileresen kis kitérek:
Az első rész nagyon magasra tette a megugrandó lécet, és sajnos nem is sikerült megugrani. Remegett az a léc, alulról, éppen hogy csak érintette. Ayala/Kraken, a nyomozó több ponton is az idegeimen táncolt, az elejétől kezdve. A korábbi kötetben megismert profi profilalkotóból egy béna kezdő lett. Persze, ez lehet betudható bizonyos dolgoknak (a személyes érintettség az ügyben), de engem idegesített, hogy egyértelmű dolgokat nem vett, vagy talán inkább nem akart észrevenni.
A legjobban az hozott ki a sodromból, ahogy a családon belüli erőszak kérdésköréhez állt hozzá: egy esetet elmesélt neki három ember ugyanúgy, miután felkereste a gyanúsítottat - aki értelemszerűen védte magát -, rögtön igazat adott az ő magyarázatának, onnan kezdve tényként kezelte, hogy a vádlottnak van igaza, miközben ezt semmi nem támasztotta alá.
Az írónő is lehetett volna bátrabb, a végén én más döntést hoztam volna a helyében. Elég tündérmeseszerű befejezése lett amiatt, hogy nem volt elég bevállalós.
Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.
Az viszont mindenképp a pozitívumok közé sorolandó, hogy a múltbéli történeti szálnak köszönhetően megismerhetjük Unai élettörténetét, aminek én személy szerint nagyon örültem.
A leírások továbbra is fantasztikusak, elképesztő részletességgel mutatja be az írónő az aktuális településeket, mindezek mellett rendkívül edukatív történetről beszélhetünk a Vízáldozatok esetében (is). Több szempontból kifolyólag: egyrészt a történelmi, elsősorban kelta utalások miatt, másrészt azért, mert ez a könyv több szemszögből világít rá a szülő-gyerek kapcsolatokra.
A szerzőnő szavaival élve:
A leírások továbbra is fantasztikusak, elképesztő részletességgel mutatja be az írónő az aktuális településeket, mindezek mellett rendkívül edukatív történetről beszélhetünk a Vízáldozatok esetében (is). Több szempontból kifolyólag: egyrészt a történelmi, elsősorban kelta utalások miatt, másrészt azért, mert ez a könyv több szemszögből világít rá a szülő-gyerek kapcsolatokra.
A szerzőnő szavaival élve:
Ez a regény az apaságról és az anyaságról szól. A lapjait forgatva jó és rossz szülőkkel egyaránt találkozhatunk: vannak köztük mérgező és zsarnok szülők, hiányzó apák és anyák, szülőpótló nagyszülők, védelmező és szenvedő anyaként fellépő nagynénik... Érdekes volt azon tűnődni, milyen tudatos döntéseken keresztül lesz valakiből jó apa vagy rossz anya, attól függetlenül, hogy kire milyen terheket pakolt az élet.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy bár Molyon ezt a részt 4*-ra értékeltem, ez az első kötethez mérten történt. Ettől függetlenül az egyik legjobb krimi, amit valaha olvastam, sőt, az egyik (ha nem a kedvenc) történetemmé nőtte magát, belopta magát a szívembe. A fehér város csöndjéhez képest azonban mindenképp hátralépés történt, a nyomozók nem voltak felkészültek, egyértelmű dolgokat nem raktak össze, mintha laikus külsős személyként vettek volna részt a nyomozásban.
A trilógiát közösen olvastam egy ismerősömmel: a 200-300. oldal környékén mindketten leírtuk, hogy ki a gyilkos, mi történt vele, és miért gyilkol. Mindkettőnknek igaza volt, csupán abban nem értettünk egyet, hogy ki lehet a célcsoportja a gyilkosnak. És úgy gondolom, erre nem mentség az, ami az első rész esetében az volt: a múltbéli szál. Az 1992-es történéseket megismerve ugyanis semmivel nem tud többet az olvasó, mint Kraken.
SPOILERESEN a kiakadásom
Nem bírom ki, hogy ne adjak hangot a kiakadásomnak, ami Unait és Albát illeti. Unai ott volt az ominózus 1992-es táborban. Rebeca, a táborvezető kislánya rajta kívül mindenkinek elmondta, hogy az apja abuzálja. Senki nem hitt neki, de a többiek által Unai is tudomást szerzett a hírről, amit akkor rosszindulatú pletykaként kezeltek, mert hát nagy a fantáziája a kislánynak, a táborvezető nem olyan... De hát 16 éves kisfiúk voltak, ezért nem lehet őket bántani. Huszonhárom év elteltével újra napirendre kerülnek a '92-ben történt események. Többen is elmesélik Unainak, hogy mit tett Rebecával az apja, aki első blikkre hisz is ezeknek a híreszteléseknek, és felkeresi Saúlt, az apát. Aki értelemszerűen védi magát, és mindenkit, aki társ volt a tetteiben. És Unai készpénznek veszi, amit a vádolt személy mond, szemernyi kétség nem merül fel benne, hogy jobban utána kellene járni a dolgoknak; ettől a ponttól kezdve valami indokolatlan oknál fogva az apa állításait tényként kezeli a nyomozás további fázisaiban.
Alba. Mivel még nem voltam terhes, nem tudhatom, nem a hormonok játszanak-e közre abban, hogy az ő karakterét a könyv végére megutáltam. Megkönnyebbülés volt olvasni az utolsó oldalakon, hogy már 5 napja eltűnt, így valószínűleg a befejező részben ő már nem fog szerepelni. És itt jön a tündérmese része a 600 oldalnak. Talán az én lelkem túl sötét, de csalódottságot éreztem, amiért az írónő nem volt elég bátor ahhoz, hogy ilyen kegyetlenül kiírja az ő karakterét. Számomra teljes mértékben irreális volt, hogy pont Alba (lenne) az utolsó áldozat, és valami hülye belemagyarázás miatt őt nem a szokásos módon öli meg, nem sokkolja, nem lógatja fel vízbe lógó fejjel. Őt csak szimplán megkötözi, és kiteszi egy hegyen, hogy a kihűlés végezzen vele. Alba és a magzat pedig természetesen túléli, egyelőre úgy tűnik, bármiféle károsodás nélkül. Én lelkifurdalás nélkül kiírtam volna az ő karakterét ennél a pontnál.
SPOILER VÉGE
Ezt a kötetet itt tudod megrendelni, a kiadótól: link
E-könyv formátumban pedig, szintén a kiadótól: link
E-könyv formátumban pedig, szintén a kiadótól: link
Cím: Vízáldozatok
Eredeti cím: Los ritos del agua
Szerző: Sáenz de Urturi, Eva García
Fordító: Vajdics Anikó
Kiadó: Európa Kiadó
Sorozat: A fehér város trilógiája
Oldalak száma: 600
Megjelenés: 2020. november 20.
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789635043330
Méret: 197 mm x 142 mm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése