Selma van de Perre - Nevem Selma

Selma ​tizenhét éves volt, amikor kitört a második világháború. Zsidósága mindaddig nem játszott szerepet az életében, akkor azonban hirtelen élet-halál kérdése lett. 1942-ben megkapta a felszólítást, hogy jelentkezzen munkatáborba, de sikerült megmenekülnie. Csatlakozott az ellenálláshoz: Margareta van der Kuit, Marga néven iratokat hamisított, és országszerte futárszolgálatot teljesített. Többször megmenekült a nácik elől, de 1944 júliusában elárulták, és előbb a vughti táborba, onnan pedig Ravensbrückbe deportálták. Húgától, Clarától és a szüleitől eltérően ő túlélte a tábor borzalmait. Az ott töltött idő alatt senki nem tudta, hogy zsidó, és az igazi nevét sem ismerte senki. Csak a háború után merte újra kimondani: Selma. A magyar közönség sok beszámolót olvashatott már holokauszttúlélőktől, főként Auschwitzról; azonban Ravensbrück, illetve a holland ellenállási mozgalom talán kevésbé ismert téma.

Szerintem:

Amikor egy holokauszt-memoárba kezdek bele, mindig azt gondolom, hogy olyan sokat olvastam már a témában, annyi különböző sorsot ismertem meg, más-más koncentrációs táborokból, már biztos nem tudnak olyat mondani, ami új információ lenne. Azonban minden újabb visszaemlékezés elolvasása után rá kell döbbennem, hogy ez egy kifogyhatatlan téma. Ahány ember elmeséli a saját maga által megélt szörnyűségeket, annyiféle különböző életút. 

Ilyen volt hát az én családom: az én tökéletlen, de szeretetteli apám, drága édesanyám, a két bátyám és az én csodálatos, ártatlan kishúgom. Ők azok, akikkel az olyannyira boldog gyerekkoromat töltöttem. Hármat közülük elhurcoltak, és bestiális módon megöltek.

Selma a legapróbb részletességgel mutatja be az egész családját, a barátait, emiatt engem még jobban megérintett az ő sorsuk, mintha csupán felszínesen érintette volna a rokonságot.

Minden holokauszt-történettel kapcsolatban megemlítem, hogy nem szeretnék a szerkesztéséről véleményt formálni, mivel ezeket a könyveket vétek úgy olvasni, hogy a hibákat keresi benne az olvasó, nem az a küldetésük, hogy szórakoztasson. Itt viszont képtelen vagyok elmenni amellett a tény mellett, hogy mennyire tetszik a jól érzékelhető időrendiség. Az emlékezés még az előtt kezdődik, hogy Selma van de Perre megszületett volna, ilyen formában mutatja be a családját; ezután következik a gyerekkor, a megszállás, a bujkálás, nagyon szépen elkülönítve egymástól a fontosabb momentumok. 

Tényleg rettenetesen féltem. Ahhoz, hogy kibírjam, próbáltam elképzelni, mindez csak játék. Hogy gyerekek vagyunk, akik bújócskáznak.

Amiben legjobban különbözik Selma története az általam eddig olvasott memoároktól, az, amiről a végén a fülszöveg is említést tesz: a holland ellenállásról és Ravensbrückről talán most először olvastam ilyen részletességgel. És szintén először olvastam olyat, hogy egy túlélő ennyire szerencsés csillagzat alatt született! Szinte hihetetlen, mennyi apró véletlen szerencsének köszönheti ez a 99 éves néni, hogy annyi mindent túlélt zsidósága ellenére – sőt, a legtöbb zsidóhoz képest viszonyítva mondhatni, jólétben teltek a ravensbrück-i évei. Hangsúlyozom, a többiekhez képest. 

Bár a legjobb az lett volna, ha ennek a könyvnek nincs miért megszületnie, ha nincs mit elmesélni, ha meg sem történt volna az, ami megtörtént. Ha viszont már megtörtént, és nem lehet azokat az életeket visszahozni, azt bizton állíthatom, hogy jó volt olvasni Selma történetét. Tudom, rengeteg ártatlan ember vesztette életét abban a jó néhány évben, de miközben olvastam, képes voltam örülni annak, hogy ennek a néninek itt bal oldalon, aki akkor egy velem egyidős lány volt, ennyire szerencsésen alakultak a dolgai. Rengetegszer bukhatott volna le, robbanhatott volna fel, halhatott volna bele fertőzésekbe, de itt van 99 évesen, úgy, hogy 35 évesen egy kisfiúnak is életet adott. 

Mi már annyira hozzászoktunk, hogy együtt éljünk a vérhassal, hogy tele sebekkel, kimerülten, megfázva, köhögve menjünk munkába, hogy legtöbbünknek eszébe se jutott, hogy jelentkezzen a klinikán.

Sok fotó található a kötet végén, a család minden tagjáról, amikért mindig nagyon hálás vagyok, mert bár szívszorító érzés ezeket a fényképeket látni, a boldog gyermekkorról, amikor még csak nem is sejtették, hogy mi vár rájuk az elkövetkező egy-két évtized leforgása alatt. Hiába alakult Selma élete szerencsésebben, a fotókat látva könnyek szöknek az ember szemébe, miközben belegondol, olvasva az aláírásokat, hogy azt a kislányt, aki belemosolyog a kamerába, három évvel később megölték. Az a fotó, amit ide szúrtam be, nem a teljes családot mutatja be (a könyvben olyan fénykép is van) – az anyuka, az apuka, a kislány Selma és két bátyja látható rajta, 1926 körül. Itt még boldogan, mit sem sejtve a jövőről...

 A svéd egészen elképedt azon, hogy egyáltalán nem bánjuk, ha a szabad ég alatt kell töltenünk és végigállnunk az éjszakát. Jót nevettünk, hogy milyen naiv. Nem értette, mi mindenen mentünk keresztül, és hogy milyen volt az élet a táborban. Azt hiszem, mindabból, amit elmondtunk neki, semmit nem hitt el. Történeteink túlságosan félelmetesek voltak egy normális ember számára.

Ha olvastál már a holokausztról, és szeretnéd egy újabb túlélő beszámolóját megismerni akkor azért, ha pedig még nem olvastál róla, de érdekel, akkor azért. 

Nyomtatott formában itt rendelhető: link

E-Book formában pedig itt megvásárolható: link

Cím: Nevem Selma

Szerző: Selma van de Perre

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalak száma: 248

Megjelenés: 2021. április 12.

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789635430543

Méret: 200 mm x 125 mm