1944 júniusában több százezer zsidót indítottak útnak marhavagonokban Ibolya hazájából, szlovákiai magyar területekről. Senki nem tudta, hová tartanak, mi következik. Ibolyának Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Buchenwald és Neustadt bei Coburg. Négy állomás, négy haláltábor, kitörölhetetlen borzalmak színhelyei. Ibolya, mint oly sokan, mindent elveszített: otthonát, családját, szeretteit. De soha nem veszítette el a reményt, és volt benne elég erő ahhoz, hogy megkockáztassa a szökést. Ráadásul neki köszönhetően fogták el a birkenaui láger egyik embertelen felügyelőnőjét is.
Ibolya évtizedekkel a vészkorszak után, már Viola néven mesélte el emlékeit Veronika H. Tóth újságírónak. Memoárja az ő és mások sorsát örökíti meg – olyan sorsokét, amelyeknek nem lenne szabad feledésbe merülniük.
Innen kezdve nagyon szép kronológia sorrendben emlékszik vissza: beavat a deportálások előtti, normális, hétköznapi életébe, átvezet a haláltáborokon, a szökési folyamaton, egészen a hazatértéig.
Emlékszem a nevére, nagyon is jól emlékszem, de nem írom le. Az utódai élnek, és ők talán kedves, odaadó apaként, nagyapaként ismerték. Az pedig, amit elkövetett ellenünk, tulajdonképpen semmiség volt ahhoz képest, ami később várt ránk.
Szinte biztos vagyok benne, hogy minden ember életében volt legalább egy tanár, akinek képtelen volt megfelelni, aki kipécézte magának, aki csak a negatív tulajdonságaira, dolgaira tett megjegyzéseket, akinek a puszta látványától gyomorgörcs tört rá, annyira nem kedvelte, rossz embernek tartotta. Igen ám, de az ember bele sem gondol, hogy tulajdonképpen mennyire szerencsés, hogy az életében a rossz ember kifejezés egy szemétkedő tanárt jelent, nem pedig egy Josef Mengelét.
Az első 70 oldal szerintem önmagában egy történelmi romantikus sztoriként is megállná a helyét, annyira gyönyörűen beszélt az első nagy szerelmének kialakulásáról, a randevúiról, érzelmeiről, már-már üdítő érzés volt olvasni róla.
Minden lánynak járna egy ilyen szerelem. Egy ilyen könnyed, mégis mély, egy ilyen vidám, mégis felelősségteljes, egy ilyen bolondos, mégis a másikat tiszteletben tartó. És a mi szerelmünk pont ilyen volt. A kezdetektől fogva.
Azonban ezeknek a fejezeteknek az utolsó bekezdése teljesen képes megváltoztatni az olvasója hangulatát: míg az előtte levő oldalakon eltöltött a boldogság érzete, amiért olyan jól alakul egy 16 éves lány szerelmi élete, olvasva, hogy mennyire rajonganak egymásért, akarva-akaratlanul elmosolyodtam olvasás közben. Majd jött a fejezet utolsó bekezdése, ahol Viola S. Fischer emlékeztetett rá: ez nem fog így maradni, ugyanis 1938 telét írták, vészesen közeleg a deportálás - amiről akkor még mit sem sejtettek.
Megismerteti velünk, hogy az első bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszacsatolt területeken milyen életük (vagy inkább nem-életük) volt, a megkülönböztetéseket, hogy nem tartoztak sehova, mert a szlovákok magyarnak, a magyarok szlovákoknak titulálták őket, 48 órájuk volt új otthont találni, mert zsidók nem élhettek olyan utcában/utca torkolatában, ami nagy magyar nevet viselt, és még sok más negatív megkülönböztetés érte őket... elmondja, miért nem menekültek már az első korlátozásnál: mert azt hitték, már csak ezt kell kibírni.
Fogalmunk sem volt róla, hogy ennyire rossz lesz. Azt hittük, nem tarthat sokáig, hogy a zsidók elleni harag elpárolog lassan, és újra teret nyernek az észérvek. Mi több, azt hittük, szükségük van ránk, mert, mondjuk, az orvosok között sok volt a zsidó, és orvosra mindenkinek szüksége van, biztattuk egymást. Rendületlenül bíztunk benne, hogy most már hamarosan vége a mellőzésünknek, hogy már csak ezt kell kibírni. Például, hogy nem járhatunk iskolába, már csak ezt kell beszolgáltatni. Például nem lehetett a zsidók tulajdonában egy idő után rádió, szőrme, autó vagy bicikli, már csak ezt kell betartani. Például nem járhattunk moziba, nem mehettünk be az üzletekbe, nem használhattuk a járdát, de mi egyre hittük, hogy már csak ezt, és rendben lesz minden újra.
+ Úgy gondolom, egyre nagyobb kincsként kell tekinteni minden friss megjelenésű holokauszt-memoárra, mert lassan nem lesz olyan ember, aki ott volt, aki átélte, vagy aki csak külső szemlélőként is emlékezhet az akkor történtekre. Egy csoda, hogy Viola Stern Fischer / Stern Rózsa Ibolya 90 év felett képes volt visszaemlékezni az akkor átélt szörnyűségekre. Persze, az egész egy olyan emlék lehet mindazoknak, akik átélték, hogy amíg csak élnek, elevenen élni fog bennük az emlék.
Ami a legjobban tetszett a memoár felépítésében, hogy nem csak a koncentrációs táborokról szólt, hanem bepillantást nyerhettünk abba is, hogy előtte hogy teltek a hétköznapjaik, hogy élték meg a felvidék visszacsatolását 1938 novemberében: nem in medias res, rögtön a deportálásokkal kezdődött.
Ha nem arról szólna a könyv, amiről, és nem memoár lenne, hanem fiktív történet, az utolsó 60 oldal miatt fixen levonnék egy csillagot, mert valahogy képtelen volt az agyam befogadni, hogy annyi szörnyűség után úgy alakult az élete, ahogyan. Kicsit kételkedem benne, mennyi a valóság az utolsó oldalakból, de igyekszem hinni benne, hogy történtek ilyen happy endek a második világháború végeztével...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése