Rupert Isaacson - Lóháton

Rupert és Kristin Isaacson szíve megszakadt, amikor megtudták az egyértelmű diagnózist: hároméves kisfiuk, Rowan autista.
Az első sokk után terápiák egész sora következett, ám a gyerek növekvő elszigeteltsége és egyre gyakoribb fékezhetetlen dührohamai miatt be kellett látniuk, hogy minden addig kipróbált kezelés hasztalan. Egy nap aztán Rowan elszökött, és a szomszédos földeken kószáló ménes vezérkancája mellett kötött ki. Édesapja, aki értett a lovakhoz, és ismerte a kanca zsémbes természetét, halálra rémült, amikor rájuk talált. Legnagyobb meglepetésére azonban a lovak szeretettel fordultak Rowanhez, és a fiú is hozzájuk.
A hihetetlen egymásra találás láttán az apának merész ötlete támadt, amelyből életre szóló kaland lett. A család elhagyta otthonát, és Mongólia hegyei közé költözött, ahol a lovak és sámánok kultúrájának gyógyító ereje csodákra képes. A lebilincselő és inspiráló utazás célja, hogy megmentsék autista fiukat és önmagukat…

Szerintem:

2016 óta kívánságlistám hű eleme volt ez a könyv - egy ismerősöm osztotta meg, hogy évzáróra kapta az iskolájától, én pedig rögtön tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom, ugyanis engem is rengeteg mindenen segítettek át a lovak, volt köztük betegség is. 2010-ben terápiás céllal küldtek a szüleim lovagolni (persze, nem terápia volt valójában, hanem rendes lovaglás, de így is meglett a pozitív hatása). Egy szó, mint száz, nagyon vágytam erre a könyvre. 
Szinte el is felejtettem ezt a könyvet, mígnem idén nyáron jött a Líra nagy, nyári akciója, ahol rengeteg jó könyv mellett ez is megszerezhető volt, szinte ingyen (viszont úgy tudom, már csak könyvtárakból szerezhető be).

Mikor megérkezett hozzám a könyv, és belelapoztam, két dolog szúrt rögtön szemet: az egyik, hogy van benne térkép, ami nekem óriási gyengém, valamint a fotók, amiknek köszönhetően sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz az egész könyvet, ami nem mellesleg igaz történetet ír le. Itt megemlíteném, a fotókkal egy aprócska problémám volt, az elhelyezésük: az egyik oldalon félbe van hagyva egy szó (és lá-), a rákövetkező nyolc oldalon fényképek vannak, és a kilencedik oldalon folyatódik a félbehagyott szó (tott). Szerintem akkor már mehetett volna az egész szó új oldalra, hogy kevésbé legyen zavaró (ha a komplett mondat megy új oldalra, még jobb :)). Jobban szerettem volna egyből a képeket nézni, ha már ott voltak, de így inkább végigolvastam a fejezetet, majd visszatértem a fotókhoz.

Rowan és Rupert, az édesapa annak a lónak a hátán, aki elindította őket a nagy kalandjukon

Nem szeretem a gyerekeket, és ha a közelemben rákezd a hisztire valaki, automatikusan távolodok tőle, zenét kezdek hallgatni, vagy bármi. Nem fogom tagadni, engem Rowan is eszméletlen mód idegesített, még így is, hogy csak olvastam róla. Persze, tudom, autista, de nem tudtam legyűrkőzni olvasás közben, hogy nem ugrálok a gyerekekért, sajnálom :D. A végére, az utolsó 60-70 oldalra kezdtem el valamilyen szinten csodálni Rowant, amiért annyi mindent leküzdött az utazás során - ekkor már redukálódott a dühkitörések mennyisége, majdhogynem úgy olvastam a végefelé, mintha egy teljesen átlagos ötéves kisgyerekről lenne szó Rowan személyében. 
Minden tiszteletem Kristin-é és Ruperté, amiért autizmusa ellenére nem mondtak le a fiukról, sőt, mindent megtettek annak érdekében, hogy javuljon az állapota, nekem nem ment volna. No és hogy 500 amerikai dollárt hajlandóak voltak fizetni a sámánnak, hogy megpróbálja meggyógyítani a fiukat... hihetetlen. 

Mongóliában tartózkodásuk során elég alapos betekintést nyerhetünk a mongolok mindennapjaiba, étkezésükbe, ami sokkal inkább gyomorforgató és elrettentő, mint gondolná az ember.

Olvasás közben szinte az összes említett helyszínre rákerestem, ami számomra az igaz történetet még valóságosabbá tette, hogy láttam, az a hely valóban úgy néz ki, ahogy Rupert leírta, és valami elképesztő mód bizarr volt belegondolni, hogy annak a hegynek az oldalában, ahol a Google Maps csak 2 sátrat mutat, ott voltak azok, akikről szól a történet, és miken kellett keresztülmenniük...

Na és a táj! Úgy vélem, az egész világ gyönyörű, csak azok a helyek nem, amelyeket az ember készakarva elcsúfít. Számomra a megművelt föld épp olyan csodás, mint az érintetlen természet. Ám az igazán ritka, amikor olyan tájat lát az ember, amely egy fikarcnyit sem változott ahhoz képest, ahogy Isten megteremtette.

Ami még szembeötlő volt, hogy Rupert néhányszor megjegyzi, hogy legszívesebben megütötte volna Rowan-t, vagy épp ordított volna vele, de nem tette, mert tudta, a kis mikroportja mindent rögzít. Ezt a tényt nem igazán tudtam hova tenni, csak pislantottam nagyokat... Ja, és azon is, hogy Rupert konkrétan csak vodkát ivott az ott tartózkodásuk során.. :D. 

Így a végére még azért csak írnék egy dolgot, ami nem tetszett benne: Rupert elmondása alapján jól ismeri a lovakat, gyerekkora óta lovagol, és akkor a sárga/pej lovakat lebarnázza, a szürkéket meg lefehérezi... Oké-oké, most lehet mondani, hogy lehet a laikusok miatt, vagy az is előfordulhat, hogy a fordító hibázott (mondjuk ezt nem hinném, a pej angolul bay, a sárga meg chestnut, nem brown/yellow :D), de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, mindenesetre engem, lovasként zavart a barna, fehér megnevezés. 

Az viszont mindenképp tiszteletreméltó, hogy bevállalták a mongol kalandot, ráadásul tették ezt úgy, hogy egy komplett stáb is velük tartott, akiknek köszönhetően filmként is megjelenhetett az utazásuk. Bár a leírásokból arra következtetek, baromi jó fej társaság volt, nem lehetett egyszerű úgy létezniük, hogy közben filmezik őket.

A képekért pedig óriási köszönet, sokkal-sokkal közelebb hozzák az egész történetet, hogy láthatjuk a családot, a sámánokat, helyszíneket.

Csak azt sajnálom nagyon, hogy a filmet egyszerűen sehol sem találom, pedig a könyv úgy meghozta a kedvem ahhoz, hogy vizuálisan is részese lehessek a mongóliai kalandjuknak... (mert a film azért biztos sokkal több mindent átad, Rupert körülbelül annyit írt le, hogy elhagytak egy játékot, dühkitörés, barna-kód, undorító a kaja, és vodkáztak. A könyv 80-90%-át ezen momentumok ismétlődése tette ki, de hát azért csak történt más is... az utazás, a gyógyítás volt a maradék 10-20%, 

Összegezve tehát, nem tudnám megmondani, szerettem-e vagy sem a történetet. Voltak benne zavaró dolgok (számomra ilyen volt a világosbarna, barna ló, és a képek beszúrása egy szó közepébe), illetve meglehetősen unalmas volt sokadjára olvasni, hogy elhagytak egy játékot, ezért jött a dühroham, majd a barna-kód, aztán Rowan nem akart lovagolni, majd este lett és a stáb vodkázott. Értem én, hogy lehet, valóban ez volt minden, ami történt, de hogy 360 oldalból 300 erről szólt, hát azért na... 
Az ötlet, hogy menjenek Mongóliába és filmezzék le az utat, a sámánizmus, a képek viszont nagyon tetszettek, és Rowan fejlődése is, na meg az a kitartás és odaadás, amivel nem csak a szülők, de a stábtagok is fordultak az autista kisfiúhoz.