Jean-Baptiste Grenouille a 18. század egyik legzseniálisabb és egyben legvisszataszítóbb jelensége, aki az illatok géniuszaként írta be magát korának történetébe. A sors fintoraként szag nélküli testtel, Párizs legbűzösebb negyedében, a halpiacon látta meg a napvilágot, ahol nem várta senki, így szeretet sem jutott neki. Pedig semmire sem vágyott jobban, minthogy szeressék, és kivívja az emberek elismerését. S mivel számára a világ illatok és szagok forgataga, megalkotta minden idők legtökéletesebb parfümjét. Az ellenállhatatlan szépség, a visszautasíthatatlan szeretet illatának forrása s legfontosabb alapanyaga azonban az emberi bőr, de Grenouille-t ez sem állíthatta meg.
Egy Facebook-bejegyzés alatt jött fel A parfüm, mint legsokkolóbb könyvélmény (elég megosztó vélemények érkeztek egyébként, vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem, köztes állapot nem igazán volt). Előtte én nem hallottam erről a könyvről, de nagy krimi és thriller-rajongóként rögtön utánanéztem, mitől lehet olyan sokkoló élmény. A fülszövege megfogott, a kiadó pedig nyár végén adta ki újra, én pedig kaptam az alkalmon, ugyanis úgy éreztem, nekem ez tetszeni fog.
Ha egy krimit vagy thrillert olvasok, mindig nagyon tudom értékelni, ha legalább egy kicsit bepillantást nyerhetünk a gyilkos gyermekkorába, mert hiszem, hogy senkiből nem lesz gyilkos csak úgy, kell, hogy legyen a gyerekkorban egy töréspont, ami átfordította az elméjét. A parfüm esetében egy szavam nem lehet erre, ugyanis Grenouille életének alakulását onnan kezdve követhetjük nyomon, mikor még meg sem született.
Úgy álltam neki ennek a könyvnek, hogy egy atomkemény, részletekbemenő, kínzásokkal teli thriller lesz - de nem ezt kaptam. Eltelt 160 oldal, amiből kettő szólt - még az elején - gyilkosságról. A fülszöveg kicsit megvezetett, én azt hittem, majd leírja az író, hogy a főszereplő megnyúz néhány embert, és ez kíséri végig az egész történetet. Tehát túlvoltam a könyv ~60%-án, és azon gondolkodtam, hogy aha, és mikor lesz olyan sokkoló, meg borzongató, és rémisztő, és társaik? Aztán már csak 50 oldal volt hátra, de még mindig nem azt kaptam, amit vártam, amire számítottam.
És akkor...! Belekezdtem az utolsó ötven oldalba, és úgy éreztem magam, mintha egy ping-pong labda lettem volna, amit őrült sebességgel ütögetnek egyik oldalról a másikra. Időm sem volt felfogni az első sokkot amit kaptam, már érkezett is a következő, és a következő... A végére világossá vált, miért mondják sokan, hogy ez életük egyik legsokkolóbb olvasmánya volt, és hihetetlennek érzem, hogy mindössze ötven oldal képes volt ennyire megváltoztatni a véleményem - az első kétszáz oldalnál egy molyos 3 csillag körülinek éreztem, mire az utolsó oldalra értem, ez felkúszott 4,5-re. Gyorsan átpörgetve az eddigi olvasmányaim, nem igazán volt olyan köztük, amit ilyen kevés oldal alatt szerettem volna meg, a végén.
Soha nem éreztem egy könyves karaktert sem annyira zseniálisnak és egyben undort keltőnek, mint Grenouille-t. Süskind bármennyire is taszítónak, undorítónak alkotta meg, tagadhatatlan, hogy minden cselekedete ellenére egy zseni volt. Meg egy "kicsit" a parfümkészítés megszállottja.
Ami az elejétől kezdve zavart, hogy az író feltételezte, hogy mindenki úgy ismeri Párizs tereit, mint a saját tenyerét. Nagyon kevés (semmi) körülírást nem kaptunk az utcákról, terekről, csak a nevüket, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Kicsit olyan érzés volt olvasni az ilyen részeket, mintha be lett volna kötve a szemem, és emellé egy teljesen idegen városban lennék. Leírt üzletneveket, de azt már nem, hogy az milyen üzlet volt. Csak. A. Neve. Persze, lehet nem voltak lényegesek, de nagyon hiányoltam néhány tájleírást, vagy hogy legalább a városközpontot jobban ismertesse, Molyon végül ezért nem kapta meg azt az öt csillagot (fél híján:)).
Összességében: Szerintem nagyon nehéz hosszasan írni erről a könyvről, mert annyira komplex, annyira sok apró dolog kerül terítékre, még ha csak érintőlegesen is: nagy jelentősége van annak, hogy egy gyerek milyen körülmények között, milyen közösségben nevelkedik. Előkerül az apai (szülői) szeretet, a féltés, és hogy néha a túlféltéssel pont az ellenkező hatást érhetjük el... Ugyanakkor szó esik még arról is, mennyire megvezethetők az emberek, és a megszállottság, őrült rajongás milyen pusztításokat képes véghezvinni. Abból kiindulva, ahogy kezdődött a kapcsolatom a könyvvel, és tartott az utolsó ötven oldalig, nem hittem volna, hogy ennyire szeretni fogom.
A bejegyzést azzal kezdtem, hogy mennyire megosztó is ez a könyv. Olvasgattam róla értékeléseket, véleményeket, amik csak megerősítettek benne: lehet szeretni, és lehet nem szeretni, köztes állapot nincs. Van, akit pont a vége ábrándít ki, és van, akit pont a vége ragad magával.
Kínvallatásnak vetették alá, órákig lógatták a lábánál fogva felakasztva, hét pint vizet pumpáltak bele, spanyolcsizmát húztak rá – de mindhiába: úgy látszott, ez az ember érzéketlen a testi kínokkal szemben, egy nyikkanást sem hallatott, és amikor újra megkérdezték, megint csak azt felelte: „Szükségem volt rájuk.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése