Kegyetlen titkok és szenvedélyes szerelem a 19. századi Rómában
1858-ban Rómában egy német hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a leplet, de számtalan akadályba ütközik.
Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.
Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.
A történetet valós események ihlették.
R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a 19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat. A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.
Szerintem:
Vegyes érzések vannak bennem, miután elolvastam a Riva-nővérek első két részét. Szerettem, lekötött, nehezen tudtam csak félretenni a könyveket, nagyon jól vannak megírva, DE... ugyanakkor egyáltalán nem értettem, miért volt szükség két külön könyvre bontani, külön megjelentetni. Az első kötet egy piszok hosszú bevezető, viszont annyira egymás folytatása a kettő, hogy tényleg nem értem, miért nem lehetett a két 380 oldalasból csinálni egy 5-600 oldalast.
Az első kötettel az volt a legfőbb problémám, hogy mindent, de tényleg mindent, ami történik a 390 oldal során, megtudunk a fülszövegből. Egy-két új információ derül ki, körülbelül az első száz oldalban, de a fennmaradó több, mint kétszázon csak ismétlődő monológok, gondolatok vannak, aztán az ismétlés ismétlése, majd az ismétlés ismétlésének ismétlése. Hozzátartozik az értékelésemhez, hogy az első rész újraolvasás volt, mielőtt belevetettem volna magam a folytatásba. Emlékszem, első olvasásra nagyon szerettem. Most viszont annyira zavart, hogy eltelt a napból egy óra, két óra, és nem haladt előre semmit a cselekmény, kevés könyvnél érzem ezt, de most határozottan úgy éreztem, körülbelül háromszáz oldal olvasása időpocsékolás volt, mert ugyanazt olvastam, más szavakkal leírva: Blanca szegény, csak a húgainak legyen jó élete, nem számít, vele mi lesz. Marco lecsúszott, de nem mondja el miért, mert „ő maga sem tudja” – erre a második kötet legeslegvégén kapunk pontos választ. Nellának csak az számít, hogy saját magának legyen jó, Leona kicsi és nem ért semmit. A zárdában meg nagyon rossz dolgok történnek, be kellene jutni. És ennyi. A legtöbb könyvben erre maximum száz oldalt szán a szerző, és akkor arra már azt mondja a legtöbb olvasó, hogy hű, de lassan indult be! Épp emiatt nem értem a Molyos 91%-ot, valamint azt sem, hogy szerethettem ezt első olvasásra annyira, hogy támogassam a kiadónak ezt a pöppet undorító húzását, hogy legyen két rész, amiből az elsőben a fülszöveget írjuk le különböző mondatokkal, 390 oldalban. Bizonyára Maria Luisa nővér hatása lehetett…
– A hercegnő két szeméért vállaltam el, amice… És ez elég nagy baj…. nekem. Kell egy nő.Valentini döbbenten bámult rá.– Most? Azonnal? Megőrültél? Ettől a történettől, hogy lehet gerjedelmed?Marco először meglepetten nézett vissza, aztán felnevetett.– Szóval kinek jár az esze paráznaságon, drága barátom? Eszembe sem jutott a testi szerelem. Kell egy nő, akit beküldök a zárdába, hogy a szemem és a fülem legyen.– Ja? – szégyellte el magát a nagydarab pap. – Az utóbbi időben csak szerelemmel kapcsolatban emlegetted a nőket, ezért…– Ugyan, Giorgio, ne magyarázkodj! – csapott a hátára Marco, és megértő pillantást vetett rá.
Sajnos a második részt is hasonló érzésekkel olvastam: sokszor futott át a fejemen, hogy oké, oké, ezt már úgy 50× olvastam ebben a részben, miért kell 51. alkalommal is leírni? Az a csipetnyi romantika-szál sem igazán nyert meg magának, valahogy nem éreztem túl valószerűnek, hogy két hét leforgása alatt megerőszakolnak egy lányt, megszégyenítik a zárdában is, majd kvázi ott is megerőszakolják, és két erőszakolás között arra vágyik, hogy Fiore mellkasán pihentethesse a fejét :D Na de persze, ahány ember, annyi féle…
A folytatásban legalább volt cselekmény is, ellenben az első résszel – bár csak egy picivel több, jórészét ennek is az ismétlődő monológok tették ki. Az olvasó az első pár oldaltól kezdve tudja, hogy ki a rossz és ki a jó, így a nyomozás része sem volt számomra túlzottan érdekfeszítő, inkább csak azt vártam, vajon milyen tettel tudja még Angelika fokozni a szörnyűségeket – amik egyébként a valóságban is megtörténtek. De mindig tudta, sőt, elég kemény gyomor kell a kínzások olvasásához.
Egyszer valaki azt mondta neki, ha anélkül fáj a torka az embernek, hogy beteg lenne, az azt jelenti, hogy ki nem mondott sérelem, fájdalom, félelem, kiáltás szorult a torkába. Az fojtogatja, s míg ki nem férkőzik onnan, addig bántani fogja, mindig előjön, és nem hagyja békén. Neki aztán volt sok kimondatlan sérelme, úgyhogy tökéletesen egyetértett azzal a valakivel, aki ezt a bölcsességet kitalálta.
Összességében nagyon jól volt megírva, gyönyörűen fogalmazott Angelika, de mindkét rész lehetett volna jóval rövidebb, és elfért volna egy kötetben. Bőven.
Ha megvásárolnád, itt megteheted:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése