Theresa Osborne tehetséges, fiatal újságírónő. Nemrégiben vált el, egyedül neveli kamaszodó fiát, Kevint. Barátokkal nyaral egy tengerparti üdülőhelyen, amikor szokásos reggeli futása közben egy palackra lesz figyelmes, melyet a tenger vetett ki a partra. A meleg nyári estén a palack azonban nem hajótörésről számol be, és nem is az volt a feladata, hogy – mint szokásos – a tenger áramlatairól szolgáltasson adatokat. Egy üzenetet rejtett, amely örökre megváltoztathatta volna két ember életét, akik különben nem is találkoztak volna. Theresa elolvassa a palackba zárt üzenetet, s kíváncsi lesz, vajon ki írhatta a gyönyörű szerelmes levelet egy bizonyos Catherine-nek. Találkozásuk szerelem első látásra, amit azonban beárnyékol Garett múlja és Theresa jelene, alakuló karrierje, amit nem akar feladni a férfi kedvéért…
Sparks második megjelent regénye az Üzenet a palackban, ami egyértelműen érződik is rajta olvasás közben. Rövidebb, lényegretörőbb mondatokkal dolgozott, mintha félt volna írni, félt volna a felesleges körítésektől. Az összes Sparks-véleményezésemben kitértem már arra, hogy mennyire távol állnak tőlem a romantikus történetek, őt mégis egy zseninek tartom, és csak tőle vagyok képes befogadni a sokszor nyáltól csöpögő romantikus könyveket.
Egy szeles nyári napon a főszereplőnő, Theresa (aki nem mellesleg az egyik legidegesítőbb női karakter, akiről olvastam) egy partra vetett palackpostára lesz figyelmes, amiben egy gyönyörű szerelmeslevelet talál. Mivel Theresa elvált, nem tud hinni az igaz szerelemben, ám amikor elolvassa a levelet, hirtelen megvilágosul: aki ilyen szerelemmel tud szeretni egy nőt, ami ebből a palackpostából érződik, azt az embert érdemes lehet felkeresni. Rövid nyomozás során nem árulok el nagy fordulatot, rá is bukkan a levél írójára, Garrettre. Innen kezdve sorra hozta meg a rossz, önzőbbnél önzőbb döntéseket, úgy, hogy eközben pontosan ismerte Garrett múltjának legfájóbb részét. Nem volt szimpatikus, hogy már a megismerkedésük első pillanatától kezdve nem volt őszinte a férfival, ahogy az sem, hogy utána még ő érezte magát megsértve pusztán azért, mert a férfi nem kedveskedve, negédesen reagálta le az igazságot - amire saját magától jött rá, nem pedig Theresa vallotta be neki.
Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.
Többen is kifogásolták a befejezését a történetnek, számomra pont a lezárás volt az, ami nagyon tetszett! Úgy érzem, a karakterek számára a legtökéletesebb befejezést írta meg Sparks. Ha a következő, fehér részt kijelölöd, láthatod spoileresen is: Garrett képtelen volt elengedni a néhány éve elhunyt nagy szerelmét, Catherine-t: próbálta elhitetni magával, hogy Theresa elfeledteti vele a múltat, próbálta elhitetni magával, hogy ő igenis boldog Theresával, szerintem egyértelműen érződött, hogy ez tényleg csak önhitegetés, ő mással nem képes a szerelemre, boldogságra, csak Catherine-el. Így amikor viharos időben kihajózott, és sosem tért vissza, én örültem neki, mert végre az igazi szerelme mellett lehet. Theresának is jobb volt így, mert olyan mértékben volt önző személyiség, hogy hosszú távon nem tudott volna nyugalomban megülni Garrett mellett, csak puszta fellángolás volt, amit a férfi iránt érzett. Egy ember volt, akit megsajnáltam a végére: Garrett apukája. Ennek ellenére viszont tényleg örülök neki, hogy Sparks úgy zárta le a történetet, ahogy. Ez így volt "sparksos", számomra így volt tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése