Nicholas Sparks - A leghosszabb út

Áprilisban, amikor az óceán felől fújó szél orgonaillattól édes, Landon Carternek mindig eszébe jut a Beaufortban töltött utolsó év. Annak idején, 1958-ban a nők még finoman öltözködtek, és a férfiak kalapot viseltek. Az akkor tizenhét éves Landon már randevúzott egy-két lánnyal, és azt hitte, tudja, mi a szerelem. Azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy a városka baptista lelkészének lányába, Jamie Sullivanbe szeret bele úgy istenigazából. Jamie-t, akinek mindig ott volt a Biblia az iskolatáskájában, egy világ választotta el a többi tizenévestől. Ő viselte gondját özvegy apjának, megsebzett állatokat gyógyított, és besegített az árvaház munkájába. Nem akadt fiú, aki randevút mert volna kérni tőle. Landonnak sem jutott volna eszébe, ám a véletlen a lányt szemelte ki partneréül egy iskolai előadásban, és abban a pillanatban megváltozott az élete…

Szerintem:

Az előszóban a következőket írja Sparks, azaz Landon: "Először mosolyognak majd, aztán sírnak - ne mondják, hogy nem figyelmeztettem önöket!" Egy kezem elég hozzá, hogy megszámoljam, életem során hány alkalommal sírtam könyvön, ha nem szenvedett benne állat.

Aki olvasta már néhány Sparks-értékelésem, az tudhatja, hogy képtelen vagyok objektíven írni az ő könyveiről, annyira szeretem őket. Amikor A leghosszabb út-ba kezdtem bele, fogtam is a fejem: most tényleg rosszat kell írjak egy Nicholas Sparks regényről?! Ugyanis amivel indított, az egyik legsablonosabb romantikus alap volt: a vallásos családból származó jótét lélek, adakozó, árvákon segítő, visszafogott lány, és a vallásból gúnyt űző népszerű fiú. 

Jamie több volt, mint az a nő, akit szerettem. Egy év alatt azzá a férfivá tett, aki most vagyok. Erős kézzel mutatta meg, milyen fontos másokon segíteni, türelemmel és kedvességgel rávezetett az élet értelmére. Vidámsága és derűlátása, amely a betegség idején sem hagyta cserben, olyan bámulatos tulajdonságok voltak, amelyekhez foghatót azóta sem tapasztaltam.

Meglehetősen rövidke könyv ez, mégis nagyon jól kidolgozott karaktereket vonultat fel, szépen felépített történettel. Nem akar több lenni, mint ami: 170 oldalban meséli el egy 57 éves férfi, hogy hogy talált rá élete legnagyobb szerelmére, hogy bontakozott ki az ő kapcsolatuk, milyen gondolatok kavarogtak a fejében akkor, 17 évesen. Mert egy 17 éves fiúban bizony-bizony ott motoszkál, hogy mit szólnak a haverok, ha vele jön össze - és egészen sokáig küzdött is az érzései ellen, ami számomra az egyik legkellemesebb csalódás volt. Végre nem egy első látásra szerelem. Mindezek ellenére nem bántam volna, ha néhány oldallal hosszabb, mert szerettem volna kicsit többet kapni abból, ami az utolsó 10 oldalon történt. 

Ami még nagy gyengém minden könyv esetében, az a személyiségfejlődés. Ha van egy történetben egy vagy több olyan karakter, aki nagyon szép fejlődésen megy keresztül, azzal már félig megvettek. Jelen esetben Landonnál beszélhetünk egy gyönyörű fejlődésről: ahogy apránként elkezdi hidegen hagyni a környezetének a véleménye bizonyos dolgokban, ahogy megváltozik az értékrendje, a kapcsolata a szüleivel, és persze Jamievel. 

Nem volt hosszú és olyanfajta csók, mint amilyeneket ma a filmeken látni, de a maga módján csodálatos volt. Arra emlékszem, hogy amikor találkozott az ajkunk tudtam, hogy ez az emlék egy életen át elkísér majd. 

Úgy érzem,  azon Sparks könyvek közül, amiket eddig olvastam (10/23), Landon és Jamie szerelme a legszebb, legmeghatóbb, legsírósabb. Egyetlen negatívum bennem vele szemben, hogy sehol nem láttam, hogy télen játszódik, amit ha tudok, halogattam volna az olvasását az adventi időszakra, ugyanakkor ez nem vett el az értékéből&élvezhetőségéből. 

Beleolvasó: link
Fizikai példány: link
E-book: link

Cím: A leghosszabb út

Eredeti cím: A Walk to Remember

Szerző: Nicholas Sparks

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Kiadó: General Press Kft.

Oldalak száma: 176

Megjelenés: 2018. március 08.

Kötés: Kartonált

ISBN: 9789634521006

Méret: 197 mm x 137 mm x 20 mm