Cameron Larkin, a Kaméleon című regényben megismert cinikus őrmester a rövid montanai kitérő után visszaköltözik San Diegóba, hogy lankadatlanul üldözze a bűnt, változatlanul pikírt megjegyzéseket tegyen, és ízléstelen nyakkendőket hordjon. Volt főnöke azonban másképp tervezi a visszatérést. A gyilkossági nyomozó egy isten háta mögötti kisvárosban találja magát, ahol a legsúlyosabb bűntett a tyúklopás. Larkinnak ebben az ingerszegény környezetben rövid idő is elegendő, hogy belássa: bármire hajlandó, csak elhagyhassa azt a porfészket.
Ehhez azonban magával az Ördöggel kell megalkudnia. A feladat könnyű és testhezálló. Aztán szép lassan elromlik minden. Larkinnak a benne szunnyadó színészi képességeket kell bevetnie, ha meg akar felelni a feladatnak – mert csak ily módon kerülhet vissza a nagyvárosi rendőrség gyilkossági csoportjába.
Az alku nem játék – az ügy bonyolódik. Egyszerre kell megértenie a melegek, a zenészek és a vakok világát, miközben a nyakára ültetnek egy rendőrnőt, aki minden alkalmat megragad, hogy alaposan kiossza a nagyszájú őrmestert.
Ez aztán a pepperoni!
Egy olyan zsákbamacska csomaggal kaptam ezt a könyvet, amivel nem voltam túl elégedett. De ha ez az egyetlen olyan könyv benne, ami tetszik, már megérte! Mikor kiposztoltam a csomag tartalmát, meglepően sokan írták, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni, és ami azt illeti, igazuk is lett, mert imádtam.
Egyre ritkább az, hogy jó krimi akad a kezeim közé, viszont az idei évben ez már a második olyan, amire azt mondom, hogy na igen, ez igen, mindig ilyen krimiket akarok olvasni.
Megcsörrent a telefon. Tudtam, hogy Jerstad lesz az. Kivártam vagy tíz csengést, de a fickó kitartó volt. Felvettem a mobilt, és lenyomtam a zöld gombot. – Jangce büfé, tesszék mond! – selypítettem bele. – Van szütemény occó. Kici, kemény, de occó. Finom, nem hajt hasika, és occó…
A humor valami zseniális, sokszor, ha nem lettek volna a közelemben, visítani tudtam volna szinte a röhögéstől minden oldalon valamin. Azért is hálát adtam olykor, hogy maszkot kell hordani, mert lehet, hogy néztek volna rám furán a buszon...
Több okból kifolyólag is félve kezdtem bele az olvasásába: az egyik, hogy egy sorozat második része. Nincs szemetebb húzás - bár marketing célból remek -, mint egy könyvsorozat x-edik részét tenni zsákbamacskába úgy, hogy az nem értelmezhető teljes mértékben az előzmények hiányában. Ez a félelmem alaptalannak bizonyult, teljes mértékben megállja a helyét különálló kötetként is.
A másik félelmem a humor volt. Az első ötven oldal után kijelentettem, hogy imádom benne a humort, és rögtön szívtam is volna vissza, mert olvastam már olyan könyveket, ahol az elején nagyon tetszett valami, de a végére egyszerűen sok lett, és épp ez lett a veszte a történetnek. Ez a félelmem is alaptalan volt; az első oldaltól az utolsóig szerettem, egy jelenetet sem tudnék kiemelni, ahol azt éreztem volna, hogy ez már sok.
– Gond van az Atyával.
– De a fiú azért rendben van, ugye?
– Milyen fiú?
– Atya, Fiú…, Szentlélek? – vigyorogtam rá biztatóan, de tökéletes értetlenséggel bámult a szemembe.
Mindig is ódzkodtam az olyan könyvektől, amit magyar szerző írt, de - jelen esetben - az USA-t választotta helyszínként, amerikai karakterekkel. Azt hiszem, bizonyos könyvek tekintetében ideje levetkőznöm ezt a szkeptikus hozzáállást... A hasonmás például az én olvasatomban egy közel hibátlan regény, de magyar helyszínnel nem állta volna meg a helyét, inkább egy bugyuta fantasynek éreztem volna, mintsem egy tök jó kriminek.
Cameron Larkin az új kedvenc nyomozómmá avanzsálódott, és nem lesz őt egyszerű kitúrni a helyéről...
– Ennek a lengőgibbonnak szánja a munkát?
– Széttéplek, te mocsok! – hörögte a fekete öltönyös. Tágra nyílt szemmel rámutattam, de közben Zeamerre néztem.
– Hallod ezt? Beszél!
Cím: Polip / A hasonmás
Szerző: RÉTI LÁSZLÓ
Oldalak száma: 480
Megjelenés: 2018. június 22.
Kötés: Kartonborított, ragasztott
ISBN: 9786155760372
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése