Az egyetem elvégzése után Rosa művészettörténészként helyezkedik el, de az utcai alkotások iránti vonzalma még mindig a régi. Egy Tintagomba nevű művészre specializálódik, akinek a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnő, ironikus és gondolatébresztő alkotásai egyszerre provokálják és lenyűgözik a nézőket. Amikor Rosa egy új Tintagomba-mű miatt Berlinbe vetődik, a múlt eseményei lassan felszínre bukkannak, és Rosának a művészet és az élet területén is szembe kell néznie az igazsággal…
Miután megérkezett hozzám, a Moly random olvasatlan könyv generátora (ami hű társam a következő olvasmányaim eldöntésében :)) elég hamar sorsolta ki nekem a Tintagombát, én pedig nagyon féltem tőle. Ahhoz képest, milyen hosszúságú könyveket olvasok általában (300-350), a maga 530 oldalával elég vastag könyvről van szó, és mint említettem, a fülszöveg sem talált be úgy igazán.
– A reklám nem művészet. A reklámok a kapitalistáktól származnak, akik mindenből pénzt akarnak csinálni.
Na és aztán... elkezdtem olvasni. Az első fejezetet még nem igazán tudtam hova tenni magamban, mindenesetre a stílusa nagyon megfogott. Mikor "ténylegesen" elkezdődött Rosa története, akkor kezdtem el úgy érezni, hogy jó lesz ez a könyv.
Az írónő egy nagyon szép keretet adott a történetnek: rögtön az elején egy haláleset szemtanúja az olvasó, majd visszaugrunk az időben közel három évtizedet, a haláleset pedig szép lassan jelentéktelenné válik, annyiféle új impulzust kapunk. Az utolsó oldalakon pedig visszatért az első oldalakon megjelenített nő halálához.
Bár csak egyetlen szálon fut a cselekmény 530 oldalon keresztül, ez az egy szál rengeteg különféle titkot hordoz magában - és Sissel-Jo Gazan a legtöbbjéről a regény végére le is rántja a leplet.
Nagyon sokféle, különleges karaktert vonultat fel, egyikük sem tökéletes, a társadalom egy része mindegyiküket elítéli bármilyen okból kifolyólag, és itt kap szerepet a regény egyik alapköve: a barátság fontossága.
Körülbelül kétharmada a könyvnek Rosa gyermekkoráról szól, aki a 80-as évek Dániájában nevelkedik gombagyűjtő édesanyjával, aki a hobbija miatt nem adja meg lányának azt a nevelést, amire úgy gondolom, szüksége lenne. Épp emiatt elég szabados életmódba kezd, és bekerül a hippik, graffitisek, illegális házfoglalók társaságába, miközben élete első szerelmét éli át (ami szintén egy nagyon szép keretet adott a történetnek).
– Krudt, az is lehet művészet, ha az ember kukaszámokat gyűjt? – kérdeztem meg tőle a sötétben.
– Hát persze. A művészetben nincsenek szabályok – felelte komolyan rövid gondolkozás után. – Ez teszi művészetté.
Miután Rosa elég nagy bajba keveredik, következik egy éles váltás: a következő részben a csapongó kislányból 39 éves felnőtt nő lett, aki bár egyetemre jár, kezdeti hobbija, a graffitik feljegyzése, regisztrálása megmaradt. Az élete gyermekként sem volt egyszerű, és felnőttként is sok dolgot kell leküzdenie, főként önmagában...
És talán a végkifejlet nem klasszikus happy-end, Rosa élete mégis révbe ért.
Volt benne néhány kusza mondat, mikor egy-egy mondat erejéig, minden ok nélkül a megszokott E/1-es szemszögből hirtelen E/3-ra váltottunk, majd egy (fél)mondat után vissza E/1-re, de ezektől eltekintve (és tényleg nem sok ilyen volt) egy rendkívül igényes regénynek gondolom, ami a 2020-as évem egyik legpozitívabb csalódása volt.
És plusz pont, amiért nem volt kényelmetlen tömegközlekedésen olvasni annak ellenére, hogy elég vaskos, és mert tizenkét napomba telt, hogy befejezzem, ezidő alatt 12* buszoztattam meg, de még mindig olyan, mintha új lenne (jó, ehhez mondjuk lehet, nagyban hozzájárul, hogy keménytáblás...).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése