Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát. Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.
Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti partvidéken, ahol semmi sem történik - egészen addig, míg egy nap Peter, a szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának koronatanúja, a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire. Miközben a tárgyalást vezető bírónő - Josie anyja - és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatja, mi a magyarázat az iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik saját gyermekeiket, és fogalmuk sincs, mi zajlik egy átlagos iskola falai között.
A regény a már Magyarországon is egyre nagyobb gondot jelentő problémát feszegeti: érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté?
A The New York Times könyves sikerlistáját másfél évtizede uraló Jodi Picoult emblematikus írói eszköze a morális pánik ábrázolása, amelyet ebben a regényében is mesteri szinten alkalmaz.
Bár már egy ideje szemezgetek a gondolattal, hogy megismerkedjem Picoult munkásságával, mégis csak most jutottam el odáig, hogy ezt véghez is vigyem. Valami érthetetlen okból kifolyólag nagyon sokáig féltem tőle, úgy gondoltam, nem én vagyok a célközönsége.
De 19 perc elég volt ahhoz, hogy Picoult a szívembe lopja magát, a Tizenkilenc perc pedig a kedvenc könyveim listájának új tagja legyen.
Beismerem, először kicsit megijedtem a könyv vastagsága miatt, mert nagyon régen olvastam ilyen hosszúságú könyvet (utoljára 2019 tavaszán Ottlik Géza: Iskola a határon c. művét), ráadásul első ránézésre úgy vettem észre, a megszokottól apróbb betűkkel íródott 550 oldalról van szó... Azonban, önmagamnak hatalmas meglepetést okozva, csak úgy faltam az oldalakat saját magamhoz képest. Átlagosan napi 50 oldalt olvasok (tömegközlekedésen, itthon fele annyit körülbelül), szóval, ha azt írom, hogy az utolsó 250 oldalt egyben ledaráltam, az mutatja, hogy tényleg imádtam! :D
Na de most, hogy elmondtam, mennyire nagyon szerettem, talán nem ártana, ha mondanék valami konkrétabbat is a könyvről...
A történet folyamán két idősík van jelen: a 2007-es év történései, és a karakterek az utáni életének alakulása, a nyomozás lefolyása, valamint a tárgyalások, illetve fokozatosan megjelenik a múlt is, Josie – az egyik főszereplőnk – születésétől kezdve. Itt jön szembe velünk az első kapcsolódási pont kettő (vagy inkább négy) karakter között. Megismerjük Josie, valamint gyermekkori legjobb barátjának édesanyját, és az ő közöttük lévő kapcsolatot.
... legtöbbünk felnő, és rájön, hogy az élet nagy körforgásában ezek az apróságok eltörpülnek.A történet röviden annyi, hogy egy 17 éves fiú megunja évek óta tartó folytonos megaláztatását, és egy nap fegyvert ránt az iskolájában, ezzel több társát meggyilkolva, vagy örök életre megnyomorítva, legyen az akár fizikálisan, akár mentálisan. A könyvben az írónő nem is annyira az elkövetésre fókuszál, sokkal inkább a mögöttes, lélektani dolgokra fekteti a hangsúlyt, próbál válaszokat találni a miért? kérdésekre, valamint a tárgyalás lefolyását követhetjük végig.
– És akik nem jönnek rá?
... Azokból lesznek a Peterek.
Ami a Picoult által megalkotott szereplőket illeti, szerintem nagyon jól összehozta őket, csupáncsak Peter édesanyjával, Lacy-vel nem voltam kibékülve teljes mértékben, mert bár a karakterábrázolása valószínűleg úgy sikerült, ahogy azt az írónő eltervezte, én nagyon - nagyon utáltam az ő személyiségjegyeit! Persze, érthetők a reakciói, elvégre a legtöbb szülő első körben talán tényleg nem saját magát okolná, hogy olyan ember lett a saját neveléséből, akit épp tíz ember megölésével vádolnak – nem alaptalanul. Viszont látni, ahogy Lacynek még csak eszébe sem jut saját magát hibáztatni, holott – szerintem – egyértelműen a szülőké a legnagyobb szerep abban, hogy nem törődtek a fiukkal eléggé, és mindig a bátyjához hasonlítgatták, aki mindenben jobb volt...
Attól még, hogy az embernek valakivel közös a DNS-készlete, még nem kell, hogy legyen bennük bármi közös ezen felül.Ha egy dolgot kellene kiemelnem ebben a regényben, határozottan a következő lenne az: nem volt olyan karakter, akire teljes bizonyossággal ki tudtam volna jelenteni, hogy ő a bűnös. Valamilyen szinten ugyanis mindenki az volt, mégsem tudok senkit teljes mértékben elítélni.
Hibásak voltak Peter szülei, amiért nemtörődömek voltak.
Hibásak voltak a tanárok, amiért nem ismerték fel a helyzet súlyosságát.
Hibás volt Peter, amiért nem beszélt a történtekről (ami visszavezethető tulajdonképpen a szülők hibájára – egy iskolaváltás megoldhatott volna talán mindent).
Hibás volt Josie, mert tudta, hogy rosszat cselekszik, érezte ő, hogy ezt nem kellene, de neki a presztízs fontosabb volt.
És nyilván hibásak voltak mindazok, akik beszálltak Peter bántalmazásába, és ha őszinte akarok lenni, nem tudtam egy olyan áldozatot sem sajnálni, aki éveken át szavakkal és tettekkel egyaránt bántotta Petert, mert jó mókának, menő dolognak tartotta.
Josie talán bizonyos szinten a történet végére felmentést nyerhet, ha nem is teljes egészében...
Az utolsó 30-50 oldalon csak kapkodtam a fejem, annyi új fordulat került terítékre.
Mielőtt egy könyvről megírnám a véleményem, mindig átolvasok néhány molyos értékelést. A Tizenkilenc percnél meglehetősen sokan kifogásolták a hosszát (550 oldal), mondván fele ennyi is elég lett volna. A másik fő pont, amiben többen egyetértettek, a sok mellékes dolog volt: hogy ki mit reggelizett, stb., illetve, hogy ennek úgy lett volna értelme igazán, ha 550 oldal, és az végig Peter szemszögéből van, hogy jobban megértsük a gondolatait. Én kifejezetten szerettem, hogy több szemszöget is kaptunk, így megismerve a szülők, valamint a bántalmazók érzéseit, mindennapjait. Szerintem kellett ez bele, én üresnek éreztem volna, ha csak annyit tudunk, hogy bántanak egy 17 éves fiút, de emellett nem ismerjük meg, hogy például a szülei, társai fejében mik játszódnak le.
Számomra rendkívül sokkoló volt rádöbbenni, hogy a tanárok mennyire nem veszik észre, ha egy diákjukat olyan szinten zaklatják és félelemben tartják, mint Petert. Bár tény és való, Amerika egy külön világ ebből a szempontból, ám ez azon a tényen mit sem változtat, hogy rengeteg, és még annál is több Peter van a világ minden részén – Magyarországon is, azzal a különbséggel, hogy eddigi észrevételeim szerint nálunk valószínűbb, hogy öngyilkos lesz a bántalmazott, mint hogy fegyvert rántson az iskolában.
A Tizenkilenc perc ékes példája annak, hogy mennyire számít a presztízs a fiataloknak. Tiszta szívemből remélem, hogy egyszer eljut odáig a magyar oktatás, hogy ez a Picoult regény középiskolában kötelező olvasmány lehessen.
Az igazi teljesítmény azonban az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan emberben, akit a világ utál és kiközösít.
Cím: Tizenkilenc perc
Szerző: Jodi Picoult
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalak száma: 552
Megjelenés: 2020. május 25.
Kötés: Kartonált
ISBN: 9789635430307
Méret: 215 mm x 135 mm x 28 mm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése