Jodi Picoult - Második látásra

Jodi ​Picoult váratlan fordulatokkal teli regénye az emberi sorsról, a szenvedélyről, a bűnről és a megváltásról

Vermont államban egy kisváros élete teljesen felbolydul, amikor az egyik lakó eladja a telkét, hogy egy modern üzletközpontot építhessenek rá. A helyi abenaki indiántörzs tiltakozik, hiszen hitük szerint a föld a törzs ősi temetkezési helye. Amikor sokasodnak a természetfeletti jelenségek a környéken, a befektető, hogy lenyugtassa a kedélyeket, egy szellemvadászt bíz meg, hogy kiderüljön: kísértetek márpedig nincsenek. A megbízott szellemvadász, Ross, kísértetek helyett egy gyilkossági nyomozásban találja magát, miközben ő maga is legszívesebben megszabadulna az életétől. Nyolc éve ugyanis menyasszonyát, Aimee-t halálos autóbaleset érte – a férfi azóta próbálja eldobni magától az életet, de furcsa módon egyik próbálkozása sem jár sikerrel. Egyetlen reménye, hogy egy nap még viszontláthatja élete szerelmét. A kisvárosban megismeri a titokzatos Lia Beaumont-t, akinek Rosshoz hasonlóan minden vágya átjutni azon a láthatatlan határon, amely elválasztja az élők és a holtak világát.
Végleg elszakítja-e a halál azokat, akik összetartoznak?

Picoult eddigi talán legsejtelmesebb regénye a szellemvilág témája mellett olyan kérdéseket is feszeget, mint az a kevéssé ismert eugenetikai projekt, amelynek során az 1920-as és 1930-as években Vermontban több száz kényszersterilizálást hajtottak végre.

Szerintem:
Talán gyors letudnám a nehezen induló kapcsolatomat életem második Picoult-regényével. Amint elkezdtem olvasni, kicsit úgy éreztem, rögtön be lettem dobva a mélyvízbe. Elkezdtem olvasni, és nagyon tetszett. Majd kaptam egy másik szereplőt, teljesen más körülményekkel, oké, nincs baj. Na de mikor az ötödik-hatodik ilyen szereplő bukkan fel, aki külön szemszöget kap, hát na, hazudnék, ha azt mondanám, hogy jobban képben voltam, mint egy fizika órán... Ezen az sem segített, hogy a nevekkel nem teljesen voltam kibékülve (Az Thompson, akit legtöbbször Az-nak/nek neveztek, ami picit zavaró volt olykor. Illetve volt benne egy Eli nevű férfi, aki tovább nehezítette az agyam dolgát, ugyanis az Eli-t én automatikusan nőként képzeltem el... A könyv negyede, tehát a századik oldal tájékán kezdett el kialakulni bennem a kép, hogy ki kivel van, előtte eléggé el voltam veszve.

A szavaknak nagy erejük van, bármennyire is tünékenyek és láthatatlanok. A szavak olyan erősek lehetnek, akár egy várfal, és olyan élesek, akár a kés. A szavak csípnek, ütnek, megsebesítenek. Ám a szavak, a tettekkel ellentétben, segíteni nem igazán tudnak. Soha nem volt egyetlen ígéret sem, amely megmentett volna valakit; egyedül a beváltott ígéret hozhat megváltást.

Az már a Tizenkilenc percnél is feltűnt, hogy viszonylag sok szereplőt vonultat fel az írónő, akik között látszólag semmi kapcsolódási pont nincs; ez most is így történt, de szép lassan kibontakoztak a szálak.
Két idősík jelenik meg a regényben: a kétezres évek eleje, valamint az 1930-as évek. Utóbbiba Cecilia Pike vezet el minket, aki tizennyolc éves, és az akkori időknek megfelelően már házas és gyermeket vár. Csakhogy a múltja kísérti: édesanyja gyermekágyi lázban vesztette életét, ő pedig tart tőle, hogy ez nála is bekövetkezik. Emellett folyamatos öngyilkossági gondolatok fogalmazódnak meg a fejében - és itt köthető össze Cecilia és Ross szála első körben.
Ross Wakeman a kétezres évek fő karaktere, a szellemvadász, aki önmagát vádolja a felesége haláláért, emiatt folyamatos bűntudat gyötri, és (Ceci)Liához hasonlóan, ő is véget akar vetni saját életének.

A fülszöveget olvasva egy kicsit féltem, hogy vajon hogy hozza össze ezt a rengeteg különböző témát Picoult 450 oldalban: a szellemvilág és a kényszersterilizálás számomra két teljesen más témakör - nem hittem volna, hogy ezt így össze lehet hangolni. Így, anélkül, hogy azt érezné az olvasó, erőltetve van az egész, annak érdekében, hogy több oldalt töltsön ki tartalommal a szerzője. No és akkor e közé a két nagy - és véleményem szerint nehéz - téma közé behozta még az öngyilkosság lélektanát, ritka betegséget (Pigmentosum Xeroderma / holdfénybetegség - erről ide kattintva olvashattok több információt).

Lehet, hogy nem léteznek szellemek, mégis mindenki összecsinálja magát tőlük.

Különösen tetszett a regényben, hogy bár elég nagy szerepet kap benne a szellemvilág, és felmerülnek olyan, már sokat boncolgatott kérdések, mint a mi van a halál után?,  valóban létezhetnek szellemek?, nem éreztem úgy, hogy átbillenne picit is a fantasy irányába. Sokkal inkább elgondolkodtatja azt, aki a kezei közé vette ezt a könyvet.

Összességében azt tudnám mondani, senkit ne tántorítson el, ha nehezen rázódik bele a cselekményekbe. Igen, az első körülbelül száz oldalnál nagyon oda kell figyelni, hogy összeálljon a kép, a rengeteg különböző szereplővel, viszont megéri kitartani, mert a Második látásra egy újabb Picoult-csoda, rengeteg elgondolkodtató kijelentéssel.

Ha nem látsz valamit, az még nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Talán csak annyit jelent, hogy nem jó a látásod, vagy az a valami el van rejtve a szem elől, vagy még nem voltál olyan szerencsés, hogy rátalálj.