Jojo Moyes - Álmok nyomában

London ​egyik eldugott zugában az idős Henri Lachapelle a lovaglás művészetére tanítja unokáját, Sarah-t. A tinédzser lány szorgalmasan és nagy fegyelemmel edz, hogy megvalósíthassa nagyapja álmát, és felvételt nyerjen a neves francia lovasakadémiára, melynek annak idején a „Kapitány” is büszke tagja volt.

Amikor Henri váratlanul kórházba kerül, Sarah-nak egyedül kell boldogulnia a nagyvárosi környezetben: egymagában kell megbirkóznia az iskolával, a lova fenntartásával járó nehézségekkel, az anyagi gondokkal és mindazokkal, akik megpróbálják kihasználni helyzetét.
Natasha a harmincas évei közepén járó sikeres jogtanácsos, aki félresiklott párkapcsolata nyűgei elől a munkájában keres menedéket. Életében csak még jobban összekuszálódik minden, amikor útjába kerül a beteg nagyapját ápoló Sarah.
A lány és Natasha sorsa különböző bonyodalmak révén egyre inkább összefonódik. Ám Natasha nem tudja, hogy Sarah súlyos titkot őriz, mely napvilágra kerülve mindannyiuk életét megváltoztathatja…

Szerintem:
Borító: Szerintem a kiadó könyvei közül ennek van a legszebb borítója, amire jó ránézni, aminek szépek a színei, a színárnyalatok, amin sikerült hasonló modellt találni, mint a főszereplő. A betűtípussal- és színnel is teljes mértékben elégedett vagyok, annyira illik a színvilághoz, és olyan nyugalmat árasztó.

Minden más: A könyv karácsonyi ajándék volt, tőlem nekem. Bár az írónőtől még csak egy könyvet olvastam, mikor tudomást szereztem róla, hogy írt egy lovas könyvet is, rögtön tudtam, hogy nekem ez kell. Ennek ellenére mégis majd' egy évig porosodott a polcomon, mire rászántam magam, hogy elolvassam.
Miközben olvastam, tudtam, hogy valószínűleg meg fogok szenvedni a véleményformálással erről a könyvről, mert egyszerűen képtelen vagyok olyan könyvről hosszasan pötyögni, ami csak úgy szimplán magával ragad, megdöbbent, sokkol. Az ilyen könyvekről legszívesebben csak annyit írnék, olvassátok el!
Bár a fülszöveg kicsit torzít a valódi cselekményen, és talán nem spoilerezek nagyot, ha azt elmondom, hogy nem Sarah ápolja a beteg nagyapját, hanem ápolónők, a megfelelő körülmények között. Kicsit úgy éreztem, szándékos a torzítás, hogy még drasztikusabb történetre gondoljon, aki a kezei közé veszi.

Az elején elég hosszú prológust kapunk, ahol megismerjük Henri múltját a lovasakadémián, sőt, rögtön kapunk egy elég komoly konfliktust is, illetve egy szerelmi szálat, majd megérkezünk a jelenbe, ahol Henri tizenéves unokája gyakorolja a különleges mozdulatokat Boo-val, a lovával. Itt kitérnék rá, hogy nekem, lovasként elég ellenszenves volt az alapötlet, hogy cirkuszi bohócokat csináljanak a lovakból, és teljes mértékben elítélem az ilyen jellegű tevékenységeket. Hiába a sok okítás a könyvben, hogy a ló is élvezi, hogy csinálhatja, engem senki nem fog tudni meggyőzni arról, hogy a ló lábainak, ízületeinek jót tesz az, amit egy ilyen helyen csinálnak vele. Szimpatikusabb lett volna, ha nem is tudom, szabadidomítani akar tanulni a lány, mert a papa is híres szabadidomító volt - bár az meg lehet, túl klisé lett volna.

Visszakanyarodva: Henri tanítgatja unokáját, aztán egyszer csak... megtörténik a baj: a nagyapa kórházba kerül, Sarahnak pedig nincs más élő rokona, aki befogadhatná, pláne egy lóval, így egymaga próbál meg boldogulni, túlélni. Emiatt ismerkedik meg Natashával, az ügyvéddel, aki az 540 oldal során végig a legkevésbé szimpatikus karakter szerepét töltötte be a szememben (a "főgonosz"tól eltekintve).
Olvasgattam a molyos értékeléseket, amik nagy része szokásosan felhúzott: nagyon sokan vélekedtek úgy, hogy oké, Sarah egyedül maradt, de nem a hazudozás, lopás a megoldás, 14 évesen lehetett volna ennyi esze, stb. Én pedig teljes mértékben megértem: a nagyapja kórházba került, rosszhírű vidéken él, csak a lova maradt neki, senki más. Én teljesen megértettem, miért nem beszélt a nevelőszülőknek, a szociális munkásoknak Boo-ról: mert elvették volna tőle az egyetlen "dolgot", amibe még kapaszkodni tud, ami az ő menedéke. Nem azért nem beszél a problémáiról, és játssza a dacos kislányt, mert szerinte ez jó: csak egész egyszerűen fél, mert annyi minden történt az életében ilyen fiatalon, hogy fél bízni. A lovához viszont olyannyira ragaszkodik, hogy bármit - tényleg bármit! - képes lenne megtenni azért, hogy a lova életben maradjon.
A "főgonosz", Máltai Sal karaktere volt szerintem a legjobban kidolgozva, hiába szerepelt nagyon keveset, az is soknak érződött, vitte előre a cselekményeket, és féltem tőle. 

A szereplőkről és a történetről elkanyarodva, rátérve a felépítésre és hasonlókra: a fejezeteknél mindig van egy kicsi lovas skicc is, egy Xenophón idézettel mellékelve, ami szerintem nagyon ötletes volt, arra való tekintettel, hogy Sarah nagyon ragaszkodik egy Xenophón-könyvhöz, ami a lovakról szól. A sorválasztók is nagyon megfogtak; nem valami sablonos pötty, vonal, hanem kis patkók.

Egy dolgot tudnék kiemelni, ami idegesített: a fehér ló, és sapka megjegyzések. Egy lovas könyvben, lovas embertől elvárnám, hogy tudja, fehér ló nincs, annak a hivatalos megnevezése szürke, de ez csak nagyon szőrszálhasogatás, hogy negatívat is tudjak írni :D

Tiszta szívemből remélem, hogy megfilmesítik az írónőnek ezt a regényét is, mert annyival többet adna, mint az összes eddigi, nyálas-romantikus lovas film, hogy az hihetetlen!

A fiúknak, akiket ismert, hiába is mesélt volna Boo-ról meg arról, hogy milyen szépen halad a basse école mozdulataitól a komolyabb követelményeket jelentő haute école felé. Ők nem mennének el vele a telepre, és aztán busszal haza. Úgyis csak idétlen megjegyzéseket tennének a telep szagára, az ordítozásukkal megijesztenék a lovakat, és a széna közelében dohányoznának. Úgysem értenék meg az életét.

Cím: Álmok nyomában
Szerző: Jojo Moyes
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó
Sorozat: Carta Light
Oldalak száma: 544
Megjelenés: 2018. szeptember 26.
Kötés: Kartonált
ISBN: 20622996
Méret: 200 mm x 125 mm x 33 mm